Az inka épített örökségek Peru egyik leginkább csábító látnivalóit adják. Az országba látogatva ki ne szeretné felkeresni a Szent Völgy régészeti lelőhelyeit, Cusco városát vagy a fenséges Machu Picchut, ahol a több mint 500 éve fennmaradt épületek között sétálva mi is közelebb érezhetjük magunkat az egykor hatalmas területet magában foglaló Inka birodalom lenyűgöző népéhez.
Na de hogyan is épültek ezek a csodás építmények? A továbbiakban az inkák hihetetlen precizitású építészetével ismerkedhetünk meg.
Az inka építészethez az ősi civilizációk legfinomabban megmunkált kőépítményei fűződnek. Épületeik nemcsak szemet gyönyörködtetőek, de szinte mindig praktikusak is voltak. Tervezésük figyelemre méltóan egységes volt, még a nagyszabású uralkodói építmények is hasonló megjelenést mutattak, mint a szerényebb épületek, jelentős különbség csak a nagyobb léptékben és a kivitelezés minőségében rejlett. Az inka építmények egyik sajátos jellemzője volt még, hogy harmóniában álltak a természeti tájjal, hiszen az inkák kivételesen tisztelték az őket körülvevő környezetet.
Sokan ma is megkérdőjelezik, hogyan voltak képesek az inkák a Machu Picchuhoz hasonló kiváló építészeti műremekeket létrehozni a kerék ismerete és a modern szerszámok használata nélkül. Az inka építészet sikere a társadalom és a munka kiváló megszervezésében rejlett. Az emberek nem csak saját földjeiken dolgoztak, hanem kötelesek voltak a birodalom és a közösség javára váló munkálatokban is részt venni. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ilyen munkaigényes épületek létrehozására voltak képesek. Az építkezésekre a legerősebb férfiakat választották ki, akik számára megtiszteltetés volt az isteneknek szentelt templomok építésében részt venni.
Emellett az inkák a korábbi civilizációktól is sok mindent átvettek. A régészeti vizsgálatok azt mutatják, hogy számos letűnt kultúrából fennmaradt épületet reprodukáltak és korszerűsítettek. A Tiawanaku-kultúra volt a legnagyobb hatással építészetükre. Ez a kultúra a Titicaca-tó környékén volt igen jelentős, az épületekben a kő használatát az inkák tőlük vették át.
Az inkák rendkívüli kőművesmesterek voltak. Városaik építéséhez gránitot vagy mészkövet használtak, ezek az anyagok ugyanis helyben is rendelkezésre álltak. A sziklák vágásához köveket, sárgarézből vagy bronzból készült szerszámokat, fadarabokat és vizet használtak. A sziklák természetes törésvonalait felhasználva először szerszámokkal felrepesztették őket, majd a repedésekbe fadarabokat illesztettek és vizet öntöttek ezekre, hogy a fa kitáguljon. Ahogy a repedés egyre nagyobb lett, egyre nagyobb fadarabot illesztettek bele, és addig ismételték a folyamatot, amíg a szikladarab teljesen szét nem vált. Ezután faragással, kalapálással és csiszolással téglalap vagy sokszögletűre formázták a köveket. Minden követ olyan precízen faragtak, hogy tökéletesen illeszkedtek egymáshoz, így nem volt szükség kötőanyagra. A régészek azt is megerősítették, hogy a kövek kifaragását és egymásra illesztését gondos mérés és tervezés előzte meg.
A köveket először a kőbányákban faragták durvára, majd a végső rendeltetési helyükön újra megmunkálták és finomították. A súlyos tömböket kötelek, rönkök és rudak segítségével mozgatták, néhány kövön még mindig láthatók a mélyedések, melyek segítségével a munkások megragadták őket. A kövek szállításához utakat és rámpákat is kellett építeniük. Elképesztő, hogy az akár 100 tonnát nyomó köveket néhol 35 kilométeren át szállították. A kutatók úgy vélik, hogy egy ekkora tömb vonszolásához a vastag kötelek, és a gravitáció segítsége mellett nagyjából 1800 ember erejére volt szükség.
Az újabb régészeti kutatások szerint a kövek elkészítése és megmunkálása sokkal gyorsabb volt, mint azt a tudósok először gondolták, de még így is sok hónapot vett igénybe egyetlen fal elkészítése. Az építményekhez először a nagyobb köveket fektették le, hogy erős alapot készítsenek, majd rámpákat építettek köréjük, hogy megkönnyítsék a kisebb kövek elhelyezését. Az inkák arra is ügyeltek, hogy a falakat lejtősen építsék, így maximalizálták a földrengésekkel szembeni ellenállóképességüket. Az idő bebizonyította hatékonyságukat, mivel az 500 év alatt bekövetkezett földrengések figyelemre méltóan kevés kárt okoztak a teljes állapotukban megmaradt inka építményekben.
A leghíresebb inka építészeti örökségek között megemlíthetjük a Machu Picchut, a cuscói Coricancha templomot, Ollantaytambo városát és a Cuscotól pár kilométerre található Sacsayhuaman erődöt is, mely talán a legszemléletesebb példája az inkák jellegzetes kötőanyag nélküli építészetének.
Sacsayhuaman
A Sacsayhuaman erőd-templom komplexum a nagy inka birodalomépítő Pachacuti Inka Yupanqui (i.sz. 1438-1471) és utódai uralkodása alatt épült. Masszív, jól megépített falai ma is tanúskodnak nemcsak az inka hatalomról, hanem az inka építészek képességeiről és arról is, hogy a monumentális építményeiket harmonikusan illesztették a természeti tájba.
Az erőd Cuzco északi részén, egy magasan fekvő sziklás kiemelkedésre épült. Ha igaz az az elmélet, hogy Cuzco egészét úgy alakították ki, hogy felülről nézve egy puma alakját formázza, akkor a Sacsayhuaman erőd felel meg az állat fejének. A kerámialeletek arra utalnak, hogy a helyet már a 10. században is lakták, az erődöt viszont csak később kezdték el építeni. A kiterjedt kőépítményhez hatalmas, finoman faragott, sokszögletű tömböket használtak, amelyek közül sok 4 méternél is magasabb és több mint 100 tonnát nyom. Ezek tökéletesen illeszkednek egymáshoz, a legtöbbjük közé még egy darab papírlap sem férne be. Az erőd építésében 20 000 munkás vett részt.
A Sacsayhuaman régészeti lelőhelyen lakóépületeket és szentélyeket is felfedeztek, de leginkább három hatalmas teraszfaláról ismert. Ezeket az egyenként 18 méter magas falakat cikcakkszerűen, 540 méteren át húzódva helyezték el az erőd építői, így minden falnak akár 40 szakasza is lehetett, ami lehetővé tette egy esetleges támadás esetén a védők számára, hogy kereszttűzbe vegyék az ellenséget. Ezenkívül Sacsayhuaman falait úgy építették, hogy a mögötte magasodó hegyvonulat körvonalait utánozza. Ez különösen nyilvánvaló, amikor a nap mély háromszög alakú árnyékokat vet a cikcakkos teraszok közé, pontosan úgy, ahogyan azt a hegyvonulat csúcsaival és völgyeivel teszi.
Szintén védelmi megfontolásból minden teraszon csak egy-egy kis ajtó van, ez biztosít hozzáférést a belső épületekhez. Az erődítmény állítólag legalább 1000 harcos befogadására volt alkalmas, de erre ritkán volt szükség, mivel az inkák nem szenvedtek ellenséges államok invázióitól. Valószínűleg emiatt Sacsayhuaman több funkciót is ellátott. A komplexumhoz tartozott egy Inti napisten tiszteletére emelt templom, ami szertartások helyszínéül szolgált. Emellett a hódítók beszámolóikban egy nagy, kör alakú, négy- vagy ötemeletes toronyról is beszámoltak, amely az erődítmény központi részén helyezkedett el, és amelynek alapjai (két másik toronyéval együtt) ma is láthatók. A Sacsayhuaman egyúttal az inkák egyik fő raktára is volt, ahol fegyvereket, páncélokat, élelmiszereket, értékes textíliákat, kerámiákat, fémszerszámokat és nemesfémeket tároltak. A komplexum hátsó részén, a Suchuna (csúszda) néven ismert területen további teraszok, melléképületek és egy vízellátó rendszer, többek között ciszternák és vízvezetékek voltak.
A birodalom összeomlását követően aztán a hódítók Sacsayhuaman köveinek nagy részét máshol, Cuzco gyarmati épületeiben használták fel újra: kormányzati és vallási épületek, valamint a leggazdagabb spanyolok házai épültek az egykori erőd köveiből. Így lehet, hogy Sacsayhuaman eredeti építményeinek sajnos ma már csak 40 százaléka található meg. A romokat ráadásul a spanyolok földdel fedték be, hogy megakadályozzák, hogy a lázadó inka erők használják őket, így a helyszínt csak a az 1934-es feltárásakor fedezték fel újra. 1983-ban az UNESCO világörökségi listája védetté nyilvánította az ősi inka komplexumot. Ma az erőd romjai a téli napforduló idején évente megrendezett Inti Raymi, azaz a Napünnep egyik fontos helyszínéül szolgálnak.
