Kuba nemcsak jó minőségű szivarjairól és finom rumjairól híresült el, legendás szabadságharcosai és Fidel Castro forradalma szintén hozzájárult ahhoz, hogy a világ felfigyeljen e kis karibi szigetországra. Következő cikkünkben Kuba viharos történelmét tekintjük végig a spanyol hódítástól a szabadságharcokon át a hidegháború korának politikai fondorlatáig.

Kuba a spanyol hódítás előtt és után

Kolumbusz Kristóf 1492. október 27-én lépett Kuba földjére. Ekkor a szigeten guanahatabey, ciboney és taínó indiánok éltek, akik földműveléssel, vadászattal és halászattal foglalkoztak. A hódítók hamarosan kiirtották őket, illetve sokan vesztek oda a spanyolok által behozott betegségek következtében is. Így az őslakos csoportok hatása a későbbi kubai társadalomra korlátozott volt, a spanyol kultúra, nyelv és vallás érvényesült inkább. A gyarmati társadalom lassan fejlődött, a gazdaság alapját a mezőgazdaság – főképp a dohánytermesztés – és a szarvasmarhatenyésztés képezte. A hódítást követő első három évszázadban a sziget elhanyagolt megállóhelye maradt a spanyol flottának, amely az Újvilágot látogatta meg, és az amerikai kontinens ásványkincseivel tért vissza Spanyolországba.

A tizenkilencedik században aztán Kuba drámai módon ébredt fel. Az Egyesült Államok mint független nemzet növekedése, Haiti mint cukortermelő gyarmat összeomlása és a kubai kreol üzletemberek leleményessége mind-mind együttesen hozzájárultak a cukorforradalomhoz a szigeten. Alig néhány év alatt Kuba egy álmos, jelentéktelen szigetből a világ legnagyobb cukortermelőjévé vált. Egyre nagyobb számban érkeztek rabszolgák; a nagybirtokok kiszorították a kisebbeket; a cukor kiszorította a dohányt, a földművelést és a szarvasmarhatenyésztést, mint fő foglalkozást; a jólét felváltotta a szegénységet; ennek hatására pedig a karibi szigetország Spanyolország figyelmét is felkeltette. Ezek a tényezők késleltették a függetlenség felé való elmozdulást a XIX. század elején. Miközben Latin-Amerika nagy része szakított Spanyolországgal, Kuba hűséges maradt.

A függetlenségi háború és az amerikai hegemónia kezdete

A 19. század vége felé a kubaiak lojalitása kezdett csökkenni. Ennek hátterében a spanyol despotizmus és adóztatás erősödése, valamint a kubai nacionalizmus színre törése állt. Ezek a fejlemények együttesen egy elhúzódó és véres háborúhoz, a Spanyolország elleni tízéves háborúhoz (1868-78) vezettek, de nem sikerült kivívni Kuba függetlenségét.

A nemzeti hős, José Martí vezetésével 1895-ben aztán a függetlenségi háború ismét fellángolt. A Spanyolország és az Egyesült Államok között egyre feszültebbé váló kapcsolat valamint az USA kubai gazdasági érdekei megvédése érdekében az amerikaiak is beléptek a konfliktusba. A casus belli a USS Maine csatahajó tisztázatlan körülmények közötti elsüllyesztése volt. 1898 decemberében az Egyesült Államok a Párizsi Szerződéssel győztesként került ki a spanyol-amerikai háborúból, ezzel biztosítva Spanyolország kiűzését és az Egyesült Államok gyámságát a kubai ügyek felett. 1902. május 20-án, 4 és fél év amerikai katonai megszállás után Kuba kevesebb problémával indult el a független nemzeti létbe, mint a legtöbb latin-amerikai ország. A jólét az első években nőtt, a militarizmus pedig visszaszorulni látszott. A társadalmi feszültségek nem voltak mélyrehatóak, de mégis nőtt a korrupció, az erőszak és a politikai felelőtlenség. Az Egyesült Államok többször is kihasználta az 1901-es Platt-kiegészítésben megfogalmazott jogot, hogy beavatkozzon Kuba belügyeibe, és hogy területet béreljen egy kubai haditengerészeti támaszpont számára. Az USA gazdasági szerepvállalása ráadásul gyengítette Kuba, mint nemzet növekedését is, és a szigetet még inkább függővé tette északi szomszédjától.

A Batista-korszak

Az 1930-as években jelentős forradalmi kísérlet történt. Gerardo Machado y Morales elnök kegyetlen diktatúrája, a gazdasági világválság nehézségei, valamint Spanyolország és az USA növekvő gazdasági ellenőrzése miatt a kubaiak egy diákokból és értelmiségiekből álló csoportja radikális reformokra és a kubai társadalom mélyreható átalakítására törekedett. Több kisebb katonai lázadást követően Machado 1933. augusztus 12-én lemondásra és menekülésre kényszerült az országból. Fulgencio Batista y Zaldívar őrmester, aki elégedetlen volt a javasolt fizetéscsökkentésekkel és az előléptetések korlátozásával, szeptember 4-én összefogott a harcos diákokkal, és megdöntötte Carlos Manuel de Céspedes Egyesült Államok által támogatott rendszerét. Batista a fegyveres erők önjelölt főnökévé vált, lázadása fordulópontot jelentett Kuba történelmében. 1934 elején Batista Ramón Grau San Martín rövid ideig tartó ideiglenes elnökségének is véget vetett, lemondásra kényszerítve őt. Bár Machado megbuktatásának egy reformkorszak kezdetét kellett volna jelentenie, a fiatalok forradalma kudarcot vallott. Batista és a hadsereg vált a kubai politika döntőbírójává, először a de facto kormányzás révén, végül pedig Batista 1940-es elnökké választásával.

A korai Batista-korszakot a második világháború alatt a demokratikus kormányzás, az emberi jogok tiszteletben tartása és a jólét jellemezte. A politikai erőszak és a korrupció azonban nőtt. Batista 1944-ig volt Kuba elnöke, az elkövetkező 8 évet az USÁ-ban töltötte. Az 1952-es választásokon újra jelöltette magát elnöknek, a közvélemény azonban inkább két ellenfelét támogatta. Három hónappal a választások előtt Batista katonai államcsínnyel átvette a hatalmat. Véreskezű diktátorként tért vissza, uralma alá hajtotta a sajtót és a kongresszust, és hatalmas összegeket sikkasztott el az amúgy is gyengélkedő kubai gazdaságtól. Néhányan összeesküdtek, hogy erőszakkal átvegyék a hatalmat.

Fidel Castro felemelkedése

Fidel Castro Kuba délkeleti részén született. Apja, Spanyolországból bevándorolt meglehetősen jómódú cukornádtermelő volt egy olyan településen, amelyet sokáig az amerikai tulajdonú United Fruit Company birtokai uraltak. Castro Santiago de Cubában és Havannában tanult, és már diák korában is Latin-Amerika-szerte részt vett forradalmi tevékenységekben. 1950-ben szerzett jogi diplomát a Havannai Egyetemen, majd jogászként kezdett el tevékenykedni. 1952-ben a Kubai Néppárt képviselőjelöltje volt, de Batista puccsa megelőzte a választásokat, és Castro hamarosan egy alternatív eszköz mellett döntött a diktatúra elleni küzdelemben.

1953. július 26-án mintegy 160 lázadóval egy kétségbeesett és sikertelen merényletet hajtott végre a Santiago de Cuba-i Moncada katonai laktanya ellen. Remélte, hogy a támadás népfelkelést robbant ki Batista ellen, de a támadók többségét megölték, őt és testvérét, Raúlt pedig letartóztatták és egy tárgyalás után – amelyen Castro szenvedélyes védőbeszédében elhangzott a híres mondat: “A történelem majd feloldoz engem” – a kormány 15 év börtönbüntetésre ítélte. 1955-ben azonban a Castro fivérek amnesztiát kaptak és szabadon engedték őket. Mexikóba mentek, ahol folytatták a Batista-rezsim elleni kampányukat és kubai száműzötteket szerveztek forradalmi csoportjukba.

A Granma jachton tartózkodó 81 fős fegyveres csapat kíséretében Castro 1956. december 2-án partra szállt Kuba keleti részén, de az erők nagy részét gyorsan megölték vagy elfogták. A megszökött tucat férfi között voltak a Castro fivérek és Ernesto („Che”) Guevara is. Castroék a Sierra Maestra-hegységbe vonultak vissza, innen folytattak gerillaharcot a Batista-erők ellen. Hogy megemlékezzenek az 1953-as támadásról, felvették a Július 26-i Mozgalom nevet. Castro partraszállása után Kubában kitört a polgárháború. Az egyre növekvő számú forradalmi önkéntes segítségével Fidel Castro erői sorozatos győzelmeket arattak a Batista-kormány demoralizált és rosszul vezetett fegyveres erői felett. A felkelésekre válaszul 1957. augusztus 1-jén Batista felfüggesztette a gyülekezés és a véleménynyilvánítás szabadságát, és azzal próbálta megnyugtatni a közvéleményt, hogy a következő év elnökválasztása a tervek szerint fog megvalósulni.

1958, a döntő év

A forradalom 1958-ban is szórványos rajtaütésekkel és jelentős tulajdonpusztításokkal folytatódott, miközben a kubai gazdaságot is rombolta. A cukormalmokat és az ültetvényeket felégették, a havannai bombázások visszaszorították a turistakereskedelmet, és a lázadók tevékenysége akadályozta a bányászatot. Az Egyesült Államok kormánya kezdetben Batistát támogattta, mivel mindenképpen el akarták kerülni, hogy Castro kerüljön hatalomra, akinek politikáját már ekkor is a világméretű kommunista fenyegetés jelképének tekintették. A zavargásokra reagálva viszont az USA március közepén fegyverembargót rendelt el Kubával szemben, és felfüggesztette közel 2000 Garand-puska szállítását a kubai kormánynak. Batista kihasználta az erőszakot, és az 1958. júniusi elnökválasztást november 3-ra halasztotta el.

Abban a hitben, hogy a csapás a lázadók támogatottságának csökkenéséhez vezethet, Batista hadserege májusban megtámadta Fidel Castro erőit a hegyvidéki bázisukon. A csata 10 hétig tartott, de az ellenkezőjét érte el annak, amit Batista tervezett. Ahelyett, hogy legyőzte volna Fidelt, az összecsapás tömeges dezertálást eredményezett a kubai hadseregben. A Castro-lázadók július 21-én győzelmet arattak, ami fordulópontnak bizonyult a polgárháborúban. Castro propaganda erőfeszítései – melyek között az általános sztrájkra irányuló felhívásoktól a politikai tisztséget viselők elleni halálos fenyegetésekig mindent megtalálhattunk – különösen hatékonynak bizonyultak. (Az USA-elllenes forradalmár még az amerikai és kanadai civilek elrablásától sem zárkózott el, habár az Egyesült Államok ezen akciók által felkeltett haragja arra késztette Castrót, hogy egy hét után elengedje foglyait.) Batista politikai támogatottsága egyre csökkent, a katonai vereségek pedig megszaporodtak. A Castro által egyesített Batista-ellenes szervezetek Havanna felé vették az irányt.

Ahogy az várható volt, a novemberi választásokon Batista kézzel kiválasztott utódja elsöprő fölénnyel győzött. A nyilvánvaló csalás azonban minden kubai számára egyértelmű volt. Bár a hadsereg nagy része hűséges maradt hozzá, hatékonyságuk súlyosan csorbult az amerikai fegyverembargó miatti lőszerhiány miatt. Castro csapatai, amelyek éveken át sikeres gerillahadjáratot folytattak, most megmérkőzhettek a kormánycsapatokkal, és gyakran külföldi forrásokból származó kiváló felszereléssel néztek szembe velük. 1958. december 27-én a Che Guevara vezette lázadó erők legyőzték a helyőrséget Santa Clarában, Las Villas tartomány fővárosában, és kisiklattak egy páncélvonatot, amely tele volt fegyverekkel és lőszerekkel, melyekre égető szüksége volt a kormányerőknek. Castro Che-nek küldött levelében ekkor már azt írta: “A háborút megnyertük, az ellenség hangos csattanással omlik össze”.

Batista, látva, hogy pozíciója tarthatatlan, 1959. január 1-jén a hajnali órákban lemondott az elnöki posztról. A hatalmat a hadsereg főparancsnokának adta át, aki ideiglenes kormányt hozott létre. Batista először a Dominikai Köztársaságba menekült, majd augusztus 20-án a portugáliai Madeira szigetére repült; élete hátralévő részét portugáliai száműzetésben töltötte. Castro 800 fős gerillahadserege legyőzte a kubai kormány 30 000 fős hadseregét.

Castro, aki Santiago de Cuba városházának erkélyéről már kihirdette a forradalom győzelmét, nem foglalkozott a törvényes hatalommal. Január 3-án Che Guevara ellenkezés nélkül vezette be az első lázadó csoportot Havannába. Maga Castro csak január 8-án érkezett meg a fővárosba, ahol az ujjongó tömeg hősként üdvözölte. Mint vitathatatlan forradalmi vezető, Castro lett a fegyveres erők főparancsnoka az új ideiglenes kubai kormányban, amelynek elnöke a mérsékelt liberális Manuel Urrutia lett. 1959 februárjában aztán Castro lett a miniszterelnök és ezzel a kormány feje. Mire Urrutia 1959 júliusában lemondásra kényszerült, Castro már ténylegesen a saját kezébe vette a politikai hatalmat.

Egy populista forradalom

A hatalomátvétel utáni első hat hónapban Castro hatalmas gyűléseket tartott, amelyeken akár egymillió ember is részt vett. Castro a forradalmi változás és a jobb holnap reményének prófétája lett. Ezen a ponton inkább humanista, mint szocialista kifejezésekkel mutatta be célkitűzéseit, ezzel pedig a forradalom legitimitásának érzetét keltette.

Az új rezsim egyik első jelentős cselekedete az volt, hogy az argentin Guevarát kubai állampolgársággal ruházta fel, így bármely kormányzati pozícióra, így az elnöki posztra is jogosulttá vált. Che Guevara számára a forradalom az igazságért folytatott küzdelmet jelentette, így a Batista-korszak tisztviselőinek bűnhődniük kellett. A következő hónapokat hadbíróságok irányításával és kirakatperek szervezésével töltötte: a válogatás nélküli letartóztatások, kínzások és kivégzések által váltotta be az új kubai kormány azon ígéretét, hogy véget vet a korrupciónak, a kizsákmányolásnak és az elnyomásnak. 1959 májusáig mintegy 600, a Batista-kormánnyal kapcsolatban álló embert öltek meg a forradalmi bíróságok. Különösen népszerű volt Batista gyilkossággal és kínzással vádolt tisztjeinek kivégzése. Amikor az ítéletek nem tűntek elég keménynek, tiltakozások következtek. Ebben a tekintetben a kubai forradalmat kezdetben populista forradalomnak nevezhettük: forradalmi és megtorló igazságszolgáltatást hirdetett azokkal szemben, akik kizsákmányolták az egyszerű embereket.

Fidel ekkor még fenntartotta, hogy forradalma „nem vörös”, hanem „olívazöld”, amely a lázadók egyenruhájának színe volt. Che Guevara maga is azt állította, hogy Fidel nem volt kommunista. De úgy érezte „rövid időn belül azzá válik”.

A hatalomátvétel után

Bár Castro többször is azonnali, őszinte általános választások kiírását szorgalmazta, világossá vált, hogy amint hatalomra kerül, az ilyen választásokat határozatlan időre elhalasztják. Az Egyesült Államok az első országok között volt, amelyek elismerték Castro kormányának legitimitását, de a feszültség Washington és Havanna között nőtt, és 1959 áprilisában Castro 11 napos körútra indult az Egyesült Államokban. A 33 éves forradalmárt hírességként köszöntötték, állomásai között találkozott Richard M. Nixon alelnökkel is. Castro állítólag azt mondta, hogy Kuba semleges marad a Nyugat és a szovjet blokk közötti versenyben, de amikor az idézet pontosságáról kérdezték, ravaszul azt állította, hogy Kuba szegény, és nincs se csapata, se fegyvere.

Castro diplomáciai küldetése nem tudott pénzügyi segítséget kiváltani az Egyesült Államoktól, ezért hamarosan a kisajátítás, a kényszerhitelezés, az új és súlyosabb adók és a devizaszabályozás felé fordult. A kubai magánkereskedelmet és -ipart államosították; az amerikai vállalkozásokat és mezőgazdasági birtokokat pedig kisajátították. A kubai alkotmány részeként 1959. június 4-én kihirdetett „agrárreform”-rendeletbe beleírták a 4 négyzetkilométert meghaladó összes földbirtok kisajátítási programját, függetlenül a tulajdonos nemzetiségétől – ez a földterületek drámai újraelosztásához vezetett. A kisajátított földekért cserébe 20 éves lejáratig átválthatatlan, 4,5 százalékos kamatot fizető kötvényeket osztottak ki. Az elkobzott nagybirtokok nagy hányada amerikai tulajdonban volt, ezért az Egyesült Államok hivatalos tiltakozást nyújtott be, a kubai kormány viszont azt válaszolta, hogy a törvény végleges és szuverén döntés, a feltételeit nem módosítják.

A Castro-kormány emellett a vagyon újraelosztásával is foglalkozott. Csökkentette a bérleti díjakat és a rezsiköltségeket, az erőforrásokat pedig a katonaságtól a szociális szolgáltatások felé csoportosították át, amelyeket ingyenesen vagy minimális költséggel kínáltak. Most először jutott sok kubai oktatáshoz és egészségügyi ellátáshoz. A kormány a hazai iparba is fektetett, abban a reményben, hogy Kubát megszabadítja a gazdasági imperializmustól, és véget vet az Egyesült Államoktól való függőségének. A forradalom után az árak csökkentek, a bérek emelkedtek, és a megfizethető lakások elérhetősége az egekbe szökött.

Castro Július 26-i Mozgalmában korábban soha nem szerepeltek kommunista párttagok, nem játszottak nagy szerepet a forradalomban. De 1959 nyarára a Népi Szocialista Párt (PSP) egyre inkább részt vett a kormányban. És ekkorra, bár Fidel Castro még nem azonosította magát kommunistának, Che Guevara és Raul Castro mindketten elkötelezettek voltak a marxizmus-leninizmus mellett. Feltételezhetjük, hogy a kubai kommunista párt tagjai Che és Raul révén szereztek kulcspozíciókat az új kormányban, különösen a hadseregben és az állami médiában. Részvételük egyre jobban irritálta a Batista-ellenes koalíció mérsékeltebb tagjait, és az Egyesült Államok kormányát is egyre inkább cselekvésre késztette.

Castro egyeduralmának kezdete

A kormányon belüli nézeteltérések miatt Castro július 17-én benyújtotta lemondását a miniszterelnöki posztról. Kijelentette, hogy nem tud együtt dolgozni Urrutiával, akit árulónak tartott. Castro visszatérését tömeges tüntetések követelték, a nép körében a forradalmár népszerűsége töretlen volt. A lemondásra kényszerült és letartóztatásba helyezett Urrutiát Osvaldo Dorticós Torrado váltotta az elnöki poszton.

Castro pozíciója azonban korántsem volt biztos a forradalom utáni első évben, a hatalom megszilárdítására volt szükség. Habár a szociális szolgáltatások fejlődtek, Kuba gazdasága tönkrement, a munkanélküliség ugrásszerűen megnőtt, a magánberuházások pedig zuhantak. A helyzetet tovább rontotta a cukor, a dohány és a kubai exportpiac egyéb alapanyagainak csökkenése. A disszidálás mindennapos volt. Castro forradalmi légierejének főnöke június végén az Egyesült Államokba menekült. Minden egyes nagy horderejű disszidálást ellensúlyozott egy forradalomellenes összeesküvés állítólagos felfedezése. 1959 októberére azonban Nyugat-Kubában, valamint a központi tartományokban valódi felkelések zajlottak.

Közeledés a Szovjetunióhoz

A Szovjetunióval kötött kereskedelmi egyezmény 1960. februári megkötése jelezte Kuba és Moszkva kapcsolatának elmélyülését. Szeptemberben Castro az Egyesült Nemzetek Szervezetébe utazott, ahol nyilvánosan felkarolta Nyikita Hruscsov szovjet miniszterelnököt, és egy négy és fél óra hosszú, az Egyesült Államokat elítélő beszédet adott. Továbbra is folytatódott a külföldi vagyon elkobzása, így 1960 végére a legtöbb gazdasági tevékenység Kuba és az Egyesült Államok között megszűnt, majd 1961 elején Eisenhower elnök hivatalosan is megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Havannával. 3 hónappal később Castro megkezdte Kuba átalakítását egypárti kommunista rendszerré.

Április 17-én mintegy 1500 kubai száműzött, akiket a CIA finanszírozott és irányított, inváziót szervezett a Disznó-öbölben. A támadás leverése lehetővé tette a Castro-rezsim számára, hogy megsemmisítse a teljes kubai földalatti hálózatot és megerősödve, konszolidáltan, a “jenkik” legyőzésének hatalmas propagandaértékében sütkérezve kerüljön ki belőle. Ez volt az utolsó nagyszabású nyílt kísérlet a Castro-rezsim megdöntésére.

A hidegháborús időszak

A Kuba és az USA közötti feszültség az 1962. októberi kubai rakétaválság idején tetőzött, miután az Egyesült Államok felfedte, hogy a Szovjetunió titokban olyan ballisztikus rakétákat telepített Kubába, amelyek nukleáris robbanófejeket tudtak volna amerikai városokba juttatni, és az ezt követő konfrontációban a világ közel került egy nukleáris háborúhoz. A kubai rakétaválság akkor ért véget, amikor a Szovjetunió beleegyezett, hogy kivonja atomfegyvereit Kubából, cserébe az USA ígéretet tett arra, hogy kivonja a Törökországban állomásozó nukleáris rakétáit, és nem törekszik tovább Castro rendszerének megdöntésére.

Kuba szövetsége a szovjetekkel olyan védőernyőt jelentett, amely Castrót a nemzetközi színtérre repítette. Kuba a szovjetektől szinte korlátlan mennyiségben kapta a fegyvereket, támogatták az USA-ellenes gerilla- és terroristacsoportokat Latin-Amerikában és a fejlődő világ más országaiban és katonai beavatkozásokat hajtottak végre Afrikában. Castro talán legjelentősebb külpolitikai eredményei között említhetjük, hogy 1975-ben hatalomra juttatott egy marxista rezsimet Angolában, és hogy 1979 júliusában támogatta a nicaraguai Anastasio Somoza Debayle diktatúrájának megdöntését.

Időközben Castro egypárti kormányt hozott létre, hogy diktatórikus ellenőrzést gyakoroljon Kuba politikai, gazdasági és kulturális életének minden területe felett. Minden politikai ellenvéleményt és ellenzéket kíméletlenül elfojtottak. A kubai felső- és középosztály számos tagja elárulva érezte magát ezektől az intézkedésektől, és úgy döntött, hogy az Egyesült Államokba emigrál. Ezzel egyidejűleg Castro jelentősen kibővítette az ország szociális szolgáltatásait, és azokat egyenlő alapon kiterjesztette a társadalom minden rétegére. Az oktatási és egészségügyi szolgáltatásokat ingyenesen elérhetővé tették a kubaiak számára, és minden állampolgárnak garantálták a foglalkoztatást. A kubai gazdaság azonban nem tudott jelentős növekedést elérni, és nem tudta csökkenteni az ország fő exportcikkétől, a nádcukortól való függőségét. A gazdasági döntéshozatali hatalom egy központosított bürokráciában összpontosult, amelynek élén Castro állt, aki alkalmatlan gazdasági vezetőnek bizonyult. A nem hatékony ipar és a stagnáló mezőgazdaság miatt Kuba egyre inkább függővé vált a kedvező szovjet kereskedelmi politikától, hogy az Egyesült Államok folyamatos kereskedelmi embargójával szemben fenntartsa szerény életszínvonalát.

Castro 1976-ig maradt miniszterelnök, amikor egy új alkotmány létrehozta a Nemzetgyűlést, és Castro lett a testület Államtanácsának elnöke. Megtartotta a fegyveres erők főparancsnoki és a Kubai Kommunista Párt – az egyetlen legális politikai párt – főtitkári tisztségét, és továbbra is megkérdőjelezhetetlen és teljes ellenőrzést gyakorolt a kormány felett. Castro testvére, Raúl, a fegyveres erők minisztere, minden kormányzati és párttisztségben a második helyen állt mögötte. 

Az 1980-as évek végén, amikor a Szovjetunió Mihail Gorbacsov vezetésével demokratikus reformokba kezdett, és a kelet-európai országok kikerülhettek a szovjet körpályáról, Castro megőrizte keményvonalas álláspontját, és a kommunizmus fegyelmét hirdette. A Szovjetunió 1991-es összeomlása váratlanul érte, és a Kubának nyújtott nagyvonalú szovjet támogatások megszűnését jelentette. 

A folytatódó kubai-amerikai hidegháború

A kommunizmus összeomlása az 1990-es évek elején mélyreható hatással volt Kubára. A szovjet gazdasági támogatások nélkül Kuba súlyos gazdasági válságba került. A GDP 1989 és 1993 között a felére zsugorodott, az export 79 százalékkal, az import 75 százalékkal esett vissza, a költségvetési hiány megháromszorozódott, a lakosság életszínvonala pedig meredeken csökkent. A kubai kormány a gazdasági válság leküzdésére bevezetett megszorító intézkedéseket eufemisztikusan “különleges békeidőszaknak” nevezi. Kisebb kiigazításokat vezettek be, mint például a külföldi befektetésekről szóló törvények liberalizálása és a magán (de erősen szabályozott) vállalkozások lehetővé tétele. A rezsim azonban továbbra is ragaszkodott az elavult marxista és diktatórikus rendszerhez, és a politikai folyamatok és a gazdaság terén nem volt hajlandó nyitni a külvilág felé. 

A Kuba és az Egyesült Államok közötti hagyományos hidegháborús ellenségeskedés az 1990-es években is töretlenül folytatódott, és az Egyesült Államokba irányuló illegális kubai bevándorlás, valamint az emberi jogok kubai megsértése továbbra is érzékeny kérdés maradt. 1993 végén Castro lánya meedéket kért az Egyesült Államokban, ahol nyíltan bírálta apja uralmát. Az 1994-es balsero-válság (ami a kubaiak ezrei által használt rögtönzött tutajokról kapta a nevét) a kubai illegális kivándorlók legjelentősebb hulláma volt az 1980-as Mariel Boatlift óta, amikor 125 000-en hagyták el a szigetet. A következő évben a gazdasági és társadalmi nyugtalanságok olyan kormányellenes tüntetésekhez vezettek, amilyen méretűre 35 éve nem volt példa Kubában. Röviddel ezután Castro feloldotta az országot elhagyni szándékozókra vonatkozó korlátozásokat, és ezrek indultak az Egyesült Államokba. 

2003-ban a nemzetgyűlés újabb öt évre megerősítette Castrót elnöki tisztségében. Ebben az évben a kubai kormány több tucat független újságírót és aktivistát tartóztatott le, és mintegy 75 aktivistát ítéltek el az Egyesült Államokkal való összeesküvésért, amely a forradalom felforgatására irányult. 2006. július 31-én Fidel Castro ideiglenesen átadta a hatalmat testvérének, Raúlnak, hogy felépüljön egy súlyos betegség miatti műtétből. Az 1959-es forradalom óta ez volt az első alkalom, hogy átadta az irányítást. 2008 februárjában, néhány nappal azelőtt, hogy a nemzetgyűlésnek meg kellett volna szavaznia az ország vezetőjét, Fidel Castro (aki 19 hónapja nem jelent meg a nyilvánosság előtt) hivatalosan kijelentette, hogy nem fogad el újabb elnöki megbízatást. Lemondását az országnak címzett levélben jelentette be, amelyet a kommunista párt hivatalos újságjának, a Granmának a honlapján tett közzé. Ebben a levelében azt írta: “Nem búcsúzom el Önöktől. Egyetlen kívánságom, hogy az eszmék katonájaként tovább harcolhassak”. 

2016 márciusában Fidel, akit az elmúlt években ritkán lehetett látni, nagy nyilvánosságot kapott, amikor a Granma című lapban megjelent 1600 szavas levele, melyben  Barack Obama, amerikai elnök történelmi kubai látogatására reagált. Az “Obama testvér” címet viselő levélben felidézte a hidegháború idején Kubával szemben folytatott agresszív amerikai politikát, és szemére vetette Obamának, aki közel 80 év óta az első hivatalban lévő amerikai elnök, aki ellátogatott a szigetre, hogy nem ismeri el a kubai forradalom eredményeit, beleértve a rasszizmus felszámolására tett erőfeszítéseket. A felmelegedő kubai-amerikai kapcsolatokra kitérve Castro azt írta: “Senki ne ringassa magát abba az illúzióba, hogy e méltóságteljes és önzetlen ország népe lemondana a dicsőségről, a jogokról vagy a szellemi gazdagságról, amelyet az oktatás, a tudomány és a kultúra fejlődésével szerzett”. Áprilisban a törékeny, hamarosan 90 éves Castro a kommunista párt kongresszusán közölte, hogy hamarosan meghal, és arra kérte a párttagokat, hogy dolgozzanak tovább Kuba kommunista víziójának megvalósításán. Fidel Castro, a kommunizmus utolsó bástyája 2016. november 25-én halt meg.