Frida Kahlo a 20. századi Mexikó egyik legfontosabb alakja, akit már életében is egyfajta jelképnek tartottak. Élete és művészete egyaránt izgalmas; titokzatos, sugárzó nőisége miatt sokak példaképévé vált. Bár férje, Diego Rivera útján kora nagy mexikói falfestőinek környezetében mozgott és eszméiket osztotta, Frida Kahlo abszolút személyes, élete meghatározó eseményei ihlette festményeivel vált híressé. Portréi egyszerre letisztultak és mélyen metaforikusak, tükrözik a művésznő lelkivilágát és azt az érzékenységet, mellyel olyan érzelmeket is érzékletesen jelenített meg, mint a fájdalom vagy a szenvedés.
Utóbbi sajnos végig kísérte életén. 6 éves korában gyermekbénulásban megbetegedett, melynek hatására lába deformálódott: később ezért is hordott hagyományos, színes mexikói bő szoknyákat. 18 éves korában villamosbaleset érte, ami miatt gerince és kismedencéje súlyosan megsérült, Frida hónapokig ágyhoz volt kötve. Ezalatt az időszak alatt kezdett el festeni egy speciális, ágyhoz rögzített festőállvány segítségével. Az állványhoz egy tükröt is rögzítettek, így Frida végig látta magát festés közben: önmaga múzsájává vált. Később így nyilatkozott önarcképeiről: „Azért festem magam, mert gyakran vagyok egyedül, és magamat ismerem legjobban.”
Felépülése után csatlakozott a mexikói művészek köréhez, így ismerte meg az akkor már népszerű, falfestményeiről ismert Diego Riverát, akivel viharos kapcsolatuk a nagy nyilvánosság előtt zajlott. Kétszer is összeházasodtak, második házasságuk Frida élete végéig tartott. A művésznő Diegoról így szólt: „Két súlyos baleset ért életemben. Az első akkor, amikor maga alá gyűrt a villamos. A második Diego volt.”
A művésznő korában úttörőnek számított témaválasztásaival, képeiben kendőzetlenül jelenítette meg a női testet és a szexualitást, de ugyanígy feldolgozott olyan, addig tabunak számító témákat, mint a fizikai fájdalom vagy a vetélés. Utóbbit ő is többször megtapasztalta. Súlyos balesete miatt az anyai örömök nem adatottak meg neki, első vetélését Henry Ford Kórház című híres festményében örökítette meg.
Diego karrierje miatt a művészpár élt San Franciscoban és New Yorkban is, de Frida mindig is visszavágyott Mexikóba, az Egyesült Államokat fullasztónak érezte. A világháború előtti években egyre nagyobb érdeklődés övezte képeit, hívták kiállítani New Yorkba és Párizsba is, bár utóbbi városban fogadtatása nem ért fel a várakozásokhoz. Habár sokan szürrealistának tartották, ezt ő mindig cáfolta: „Soha nem festettem álmokat, amit ábrázoltam, az a valóságom volt.”
A szürrealisták álomszerű ábrázolásmódjával ellentétben azok a szimbólumok, melyeket Frida Kahlo festményeibe beépít, pontos jelentéssel bírnak, és tudatos tevékenység eredménye. Munkái önmaga folyamatos kutatásából fakadnak és abból indulnak ki, precízen és megfontoltan fejezik ki a művésznő pillanatnyi hangulatait, materializálva a szenvedés és a remény közötti ingadozást. Festményeinek szimbolikus jellege átadja helyét egy szenvedélyes személyiség heves megnyilvánulásának, akinek a művészet dac és harc, erőszakos küzdelem a betegségek ellen, de egyben visszavonulás is a belső énjébe, s a megtépázott identitása fájdalmas felismerésének nyomait is felfedezhetjük képeiben.
Diegoval való kapcsolata sosem volt felhőtlen, a muralistának több házasságon kívüli viszonya is volt, melyek közül a leghíresebbet Frida húgával, Cristinával folytatta. Valószínűleg ez volt a motivációja „A szív” című drámai festmény születésének. A képen Frida kezek nélkül ábrázolja önmagát, ezzel reflektálva impotenciájára és tehetetlenségére. A szó szoros értelmében kitépett szíve a lába előtt fekszik és hatalmas méretű, tükrözve fájdalmának intenzitását. Mellette a nővérére utaló női ruha lóg egy cérnaszálon, ujjából egyetlen kar bújik elő melyet összefon Fridával, s a művésznő szíve által hagyott lyukat egy bot fúrja át.
Egy idő után már Frida is nyíltan vállalta viszonyait, szerelmei között a kor több híres alakját felfedezhetjük. A magyar származású fotóművész, Murányi Miklós még feleségül is szerette volna venni. Habár házasság nem lett kapcsolatukból, Frida számos Murányi fotónak állt portrét, melyeken színes, mexikói népviseletben és erős sminkben láthatjuk. A művésznőre erősen hatottak a mexikói gyökerek, az ősi mexikói istenek hite; habár lelkes híve volt a kommunizmusnak, ez megfért panteizmusával. A mexikói néphagyományok tiszteletét festményein is megjeleníti élénk színek és virágmotívumok használatával, valamint gyakran felfedezhetők ősi azték mitológiai jelképek is portréin.
1939-ben Rivera kezdeményezésére elvált a pár, mely hatására született a művésznő egyik leghíresebb portréja, „A két Frida”. A képen a két Frida közül a bal oldalon az európai viktoriánus korabeli esküvői ruhában ábrázolt Fridának szíve éppen megszakad. Ez a Frida szimbolizálja azt a fájdalmat, amit meddősége és Diegotól való válása okozott a művésznőnek. A jobboldali, mexikói népviseletű, még ép szívvel rendelkező Fridát egy artéria köti össze a bal oldalival. Ez az alak jelképezi az idealizált Fridát, akit Diego még mindig szeret, erre utal a kezében tartott fiatalkori kép is a muralistáról. A két Frida összekapcsolja a múltat és a jelent, a fájdalmat és a boldogságot. Összekulcsolt kezük azt sugalmazza, hogy bár a művész identitásában mindig fellelhetőek a kettősségek, a két Frida csak együtt létezhet és önmagára mindig számíthat a művész.
Egy évvel később mégis újra egybekel a pár, bár Frida elmondása szerint kizárólag az egymás iránti tisztelet tartotta őket együtt, fizikai kapcsolat már nem volt kettőjük között és mindketten külön lakást tartottak fenn. Élete végén egészsége egyre csak romlott, műtétek során esett át, újra ágyhoz kötötté vált. Ez kihatással volt festészetére is, addig precíz ecsetvonásai eltompultak. Végül 47. születésnapja után nem sokkal tüdőembóliában hunyt el a Kék Házban, ahol élete utolsó évtizedét élte. Diego Riverához haláláig mély érzelem fűzte, ami kölcsönös volt, a muralista halálában is ápolta volt felesége emlékét, a Kék házban múzeumot rendezett be, amelynek máig rengeteg a látogatója.
„Csípős és gyöngéd, kemény, mint az acél, törékeny és könnyed, akár a lepke szárnya, imádnivaló, mint egy gyönyörű mosoly, mély és kegyetlen, akár az élet keserűsége” – írja a művésznőről Diego Rivera, akinek falfestményeit októbertől utasaink is megnézhetik Mexikóvárosban a Szépművészeti Palotánál.
