Az i. sz. 6. században Teotihuacan lenyűgöző városa igazi metropolisznak számított: 125 000-200 000 lakójával a régió legfontosabb gazdasági és vallási központja volt. Habár a város nevét az aztékoknak köszönheti -Teotihuacan szó szerint azt jelenti „a hely, ahol az istenek teremtettek”- a várost nem ők, hanem egy korábbi kultúra lakta. Erről a rejtélyes népről nagyon keveset tudunk, ismereteink nagy része azték forrásokból származik.

Az 1987 óta az UNESCO Világörökség részét képező terület a mai Mexikóvárostól kb. 50 kilométerre található. A várost eredetileg 1884-ben tárták fel. Az első szisztematikus felmérést az 1960-70-es években René Millon amerikai régész vezetésével végezték el. A régészeti kutatások arra mutatnak, hogy a terület már i. e. 400-ban is lakott volt, de a nagyarányú városi növekedés kb. i. e. 100-ban kezdődött, amikor a vulkáni tevékenység következtében elpusztult Cuicuilco városból menekülők itt telepedtek le. Teotihuacan fénykorát kb. i. sz. 250-500 között élte, ekkor nagyjából 20 km2-nyi területet foglalt magában.

Teotihuacan kulturális hatásai egész Közép-Amerikára kiterjedtek, a város távoli régiókkal is folytatott kereskedelmet. Teotihuacan lakosságának kétharmada a környező földek megművelésével foglalkozott. Mások kerámia, obszidián és vulkáni üveg megmunkálásával foglalkoztak, ezeket fegyverek és szerszámok készítéséhez használták fel. A várost irányító pap-uralkodók nagyszabású vallási ünnepségeket és szertartásokat rendeztek, amelyek részeként gyakran emberáldozatokat mutattak be isteneiknek.

A teotihuacani civilizáció bukásáról ugyanolyan kevés információval rendelkezünk, mint létrejöttéről. A régészek a város összeomlását a hetedik század közepére datálják, amikor egy tűzvészben Teotihuacan számos épülete elpusztult. A tűzvész hátterében valószínűleg egy lázadás állhatott, ami a gazdaság összeomlása és az éghajlati változások miatt törhetett ki. Az egyik hipotézis szerint a mésszel borított épületek fenntartásához fából készült tüzelőanyagra volt szükség. Ezért a környezet erdőirtása mezőgazdasági problémákhoz vezetett, ez okozhatta a Teotihuacan civilizáció hanyatlását. Bár a város egyes részeit a tűzvész után is lakták, Teotihuacan nagy része romba dőlt.

A királyi paloták és sírok hiánya, valamint a még megfejtetlen hieroglifák miatt a város kormányzati rendszere a tudósok számára ma is nagyrészt megfoghatatlan. Mindazonáltal a drámai monumentális építészet és a sűrű városszerkezet egy gondosan megtervezett komplex környezetről árulkodik, amely képes volt a nagyszámú népesség ellátására, és amely létrehozása közben a természeti környezetet, valamint bizonyos csillagképeket és bolygói eseményeket is figyelembe vettek.

A romvárosban a mintegy 2000 egyemeletes lakóház mellett nagy terek, templomok, egy csatornázott folyó, valamint nemesek és papok palotái találhatók. Más közép-amerikai városokhoz hasonlóan Teotihuacan is észak-déli tengely mentén épült, valamint rácsos szerkezetű. Ez a szerkezet rendszert teremtett a vallási, háztartási és kereskedelmi komplexumok között és támogatta a város és lakosságának irányítását. A főbb épületeket egy 40 méter széles út, a Halottak sugárútja (“Calzada de los Muertos”) köti össze, amely 2,4 km hosszan húzódik és közvetlenül a közeli Cerro Gordo hegy szent csúcsára mutat. A Halottak sugárútját szegélyező alacsony épületeket egykor tévesen sírboltoknak hitték, de ezek valószínűleg palotai lakóházak voltak.

Quetzalcóatl – a Tollas Kígyó temploma

A Halottak sugárútja legdélebbi pontján helyezkedik el a város fő építészeti műemléke, a Ciudadela (“Citadella”), ami egy 38 hektáros négyszög alakú udvar. A Citadellán belül áll a Quetzalcóatl, azaz a Tollas Kígyó temploma. Ez az épület csonka piramis alakú és talud-tablero stílusban építették. Ékesen díszített falaiból számos kőből faragott istenségfej emelkedik ki. A templom falai egykor hematitvörösre voltak festve. A Citadella ásatásait először 1917-20 között végezték. A templom körül 1925-ben egyéni temetkezési helyeket találtak, az 1980-as évek elején pedig a régészek 18 férfi, valószínűleg rituálisan feláldozott katona szertartásos temetkezési maradványaira bukkantak. A szén-14 kormeghatározás szerint a sírokat i. sz. 200 körül készítették. A további munkálatok során több mint 130 csontvázat tártak fel a templom szélei mentén, valamint a templom alatt található tömegsírokban. Spekulációk merültek fel arról is, hogy a Tollas Kígyó templomában esetleg egy uralkodó holtteste lehetett.

A Hold piramisa

A Halottak sugárútjának északi végén a Hold piramisa található, amelyet több kisebb piramis szegélyez. A Hold piramisa 43 méteres magasságával és 130 x 156 méteres alapterületével a város második legnagyobb építménye. Főlépcsője a Halottak sugárútjára néz.

A piramis a kutatók szerint i. sz. 100 és 450 között épült, a teotihuacaniak egyfajta színpadként használták, amelyen rituális állat- és emberáldozatokat végeztek, valamint az épület egyben az áldozatok temetkezési helyeként is szolgált. Az uralkodók és a különféle ideológiák gyors váltakozása Kr. u. 250 és 400 között a Hold piramisának exponenciális bővüléséhez vezetett. A piramis alján található szobrot, illetve a tetején lévő emelvényt Teotihuacan Nagy Istennőjének szentelték, az ő tiszteletére tartották itt a szertartásokat.

A Nap Piramisa

A Halottak sugárútjának keleti oldaláról a Nap piramisa uralja a város központját. Ez a nyugati félteke egyik legnagyobb ilyen típusú építménye: a piramis alapterületét tekintve körülbelül 220 x 230 m méretű, valamint 66 méterrel emelkedik a talajszint fölé – építésekor a legmagasabb építmény volt Amerikában. Majd 1 000 000 köbméternyi anyagból épült, többek között a régió vörös, durva vulkáni kőzetéből, a tezontle-ból. Az 1905-10-es, kapkodva megszervezett helyreállítási munkálatok során Leopoldo Batres építész önkényesen egy ötödik teraszszinttel bővítette az építményt, és az eredeti burkolati kövek közül sokat eltávolítottak. Az 1970-es évek elején a régészeti kutatások barlang- és alagútrendszert tártak fel a piramis alatt. Az ezt követő években a város egész területén további alagutakra bukkantak, és feltételezték, hogy Teotihuacan építőkövének nagy részét itt bányászták. A Nap Piramisa tehát egy barlang fölé épült, és bár nem világos, hogy kinek vagy minek az emlékére épült a piramis, az azték és maja források a barlangokra mint az eredet és a termékenység helyeire utalnak.

Teotihuacan Nagy Istennője

Az 1940-es években Teotihuacan egész területén falfestmények sorozatát fedezték fel. Ezek közül a legérdekesebb talán a Tetitla negyedben található bonyolult falfestmény, amely egy női alakot ábrázol, akit gyakran a teotihuacani kultúra fontos személyével, a Nagy Istennővel azonosítanak. A teotihuacani civilizáció titokzatos istensége a régészeti lelőhelyen több helyen is megtalálható ábrázolva. A Tepantitla-palota falfestményén az alak frontálisan áll, extravagáns fejdíszt visel, feje felett pedig egy virágzó fát láthatunk pillangókkal és pókokkal. Az istennőt ábrázoló falsfestmény körül számos más freskót találunk, melyek vadállatokat: vicsorgó pumákat, kinyújtott karmú sast, jaguárokat és farkasokat ábrázolnak.

A régészek és antropológusok az évtizedek során különböző hipotéziseket állítottak fel, hogy megmagyarázzák, mit jelentett a teotihuacanók számára ez a titokzatos alak és állati kísérői. Egyes tudósok úgy vélik, hogy a személyazonosságára utaló nyomokat az állatokban láthatjuk, amelyek mellett ábrázolják. A pók, a bagoly, a jaguár és a puma mind olyan állatok voltak, amelyeket a mezoamerikai civilizációk többsége az éjszakával, a barlangokkal és a sötétséggel társított. Ez a kapcsolat az elmélet hívei szerint arra utal, hogy Teotihuacan Nagy Istennője nem más, mint az alvilág birodalmának istennője.

Más elméletek a háború, a víz, a termékenység, a föld, sőt magának a teremtésnek az istennőjének tartják, de az is elképzelhető, hogy akár több női istenség ábrázolása is lehet, nem pedig egyetlen istenségé. De mivel egyetlen egyetemesen elfogadott elmélet sincs, a titokzatos alak jelentősége még mindig nem tisztázott.