Kubáról talán először mindannyiunknak e két termék, a rum és a kubai szivar jut eszünkbe. A karibi ország remek adottságokkal rendelkezik mind a rumhoz szükséges cukornád, mind a dohány termesztéséhez, így nem csoda, hogy az ország nagy hírnévre tett szert ebben a két ágazatban. Blogcikkünkben először is a hosszú és összetett múltú Kuba szivariparának lenyűgöző történetébe merülünk bele, majd azt is bemutatjuk, hogy hogyan vált a rum a kubaiak nemzeti italává.
A dohánytermesztés kezdetei Kubában
Bár pontos dátumot, amelyre a dohánytermesztés Kubában visszavezethető, nehéz lenne meghatározni, a szakértők úgy vélik, hogy a dohánynövény i.e. 2000 és 3000 között Dél-Amerikából érkezett az országba. Kubában ezt az új növényt „cohiba”-nak nevezték el; ezt a nevet viseli ma is az egyik legjelentősebb szivarmárka, a Cohiba. Amikor a dohány először érkezett Kubába, elsősorban gyógyászati célokra használták, valamint vallási szertartásokban és társadalmi összejöveteleken játszott nagy szerepet. Később kezdték csak el széleskörben termeszteni.
Bár a dohányt más dél-amerikai országokban, többek között a Dominikai Köztársaságban is termesztették, Kolumbusz és társai 1492-es utazásuk során először Kubában fedezték fel a szivarozás korai példáját: a helyiek a szárított és csavart dohányleveleket pálmalevelekbe tekerték, hogy szivarként szolgáljanak. Így történhetett hát, hogy az országból visszatért spanyol tengerészek beszámolóikban olyan nőkről és férfiakról emlékeztek meg, akik „gyomnövénytűzzel a kezükben járnak egyik helyről a másikra, hogy beszívják az illatos füstöt”.
Nem telt sok időbe, hogy a hódítók is átvegyék a helyiek szokását. A gyarmatokon 1531-ben kezdték meg a dohánytermesztést, és 1542-ben Kubában létrehozták az első szivargyártó műhelyt.
Mi is az a kubai szivar?
Kubai szivaroknak azokat a szivarokat nevezzük, melyek Kubában termesztett és kezelt dohánylevelek felhasználásával készülnek. A töltő-, a kötő- és a borító dohányok a sziget különböző területeiről szerezhetők be, de a kubai szivarban használt összes dohánynak az országból kell származnia.
A szivarokhoz szükséges finom dohány ültetéséhez, gondozásához és előkészítéséhez a kubai gazdák generációkon át öröklődő, szigorú módszereket alkalmaznak. Aprólékosan dolgoznak, egyesével szedik a leveleket, fapálcákra fűzik fel őket, és a hőmérséklet és a páratartalom szabályozása érdekében nyitható és zárható, szellőzőkkel ellátott csűrökbe akasztják őket. A levelek hetek alatt érlelődnek, vizet veszítenek és élénkzöldből lágybarnává válnak. Ekkor kezdődhet a szivarsodrás.
A szivarrajongók körében világszerte elismert kubai szivarok nagy részét kézzel sodorják, lenyűgöző technikákkal. Bár a kubai szivarok magas minőségéhez a klíma és a kiváló termesztési feltételek kétségtelenül hozzájárulnak, a minőség egyik fő oka a kubai gyárak nagyra becsült szivarsodróinak kivételes képzettsége. A „Torcedor”-nak nevezett profi szivarsodrók különböző dohányfajták leveleinek kombinálásával készítik el a szivarokat, melyeket aztán szín szerint átválogatnak, ellenőrzik a hibákat, majd eladásra dobozolják. Kubában évente mintegy 100 millió prémium szivar készül kézzel, melyet szerte a világban szállítanak. A szivar ma is Kuba egyik vezető exportcikke.
Hogyan fejlődött a kubai szivaripar?
Ahogy a dohány iránti kereslet nőtt, az először gyomnövénynek titulált növény jövedelmező terménnyé vált. A szivarozás népszerűvé válását azonban számos tilalom kísérte. Az egyik legismertebb lépés a királyi monopólium volt, amelyet V. Fülöp spanyol király vezetett be 1717-ben. A dohánymonopólium értelmében minden dohányterméknek spanyol kikötőkön keresztül kellett áthaladnia. Ezt csak 100 évvel később oldották fel, ekkor engedélyezték végre a szabad kereskedelmet Kuba és a világ többi része között.
Ezt megelőzően a Kubában termesztett dohányleveleket Spanyolországba küldték. A Spanyolországban épített szivargyárak feladata volt, hogy a leveleket szivarokká sodorják. Az 1800-as évek táján azonban felfedezték, hogy a szivarok sodrása a világ minden tájára történő szállítás előtt jelentősen megnövelte a szivarok élettartamát, és így az eladható szivarok számát is. Erre válaszul Kubában kezdtek gyárakat építeni. 1859-re több mint 10 000 dohányültetvényt lehetett találni az országban, a fővárosban pedig 1300 gyárat. A kubai szivarok virágkorukat ebben az időben élték. Napjaink leghíresebb szivargyártó márkái közül is sokan az 1800-as években alapították meg vállalkozásukat.
Érdekesség, hogy ellentétben sok más termény betakarítási munkáival, a dohányültetvényeken nem alkalmaztak rabszolgákat, mivel a dohánynövény leveleit túlságosan érzékenynek tartották ehhez. Az ültetvénytulajdonosok úgy vélték, hogy csak egy szabad ember képes a leveleket az általuk megkövetelt gyengéd érintéssel kezelni. A rabszolgák helyett a Kanári-szigetekről csábítottak bevándorlókat a földek megművelésére.
A szivargyárakban az 1800-as évektől kezdve elterjedt az a szokás, hogy a dohánymunkásoknak munka közben egy hivatásos felolvasó olvasott fel – anyaga a hírcikkektől a regényekig bármi lehetett. A 19. században ez a szokás nagy szerepet játszott a politikai eszmék terjesztésében. Hatására a jól tájékozott és jól szervezett dohánymunkások a század végén csatlakoztak Kuba Spanyolország ellen vívott függetlenségi harcához.
A cigaretta és a gépi szivarok felemelkedése
A 20. század elejére a szivar világszerte nagyra értékelt iparággá vált, és jóval többen szívtak szivart, mint cigarettát. Népszerűségük viszont az 1920-as években több okból is visszaesett. Az első ok a cigaretta iránti növekvő érdeklődés volt. Az első világháború alatt a katonák cigarettát szívtak szivar helyett, mivel a dohányhoz való hozzáférés korlátozottabbá vált, és kevesebb hely volt a szivarok szállítására. A cigaretták marketingkampányai is kívánatosabb és divatosabb füstölésnek tűntették fel őket, így az 1920-as évek közepére a cigaretta vált az Egyesült Államokban a dohány elsődleges fogyasztási formájává.
A szivarok iránti érdeklődés csökkenésének másik oka a gépi készítésű szivarok bevezetése volt. Bár a legtöbb kubai szivart még ma is kézzel sodorják, egyes szivargyártók gépeket kezdtek használni a folyamat felgyorsítására. A gépek különösen a nagy gazdasági világválság idején terjedtek el. Sok szivarrajongó azonban úgy véli, hogy a nem kézzel sodort szivarok gyengébb minőségűek. A szivaripar egészét érintő változások, valamint a pénzügyi nehézségek miatt az 1920-as évektől kezdve egyre többen fordultak más dohánytermékek, például a cigaretta felé.
Fidel Castro és az államosítás
A kubai szivariparban Fidel Castro hatalomra kerülésével jelentős változás következett be. Castro 1960-ra átvette az irányítást az iparág felett, és államosította az összes gyárat és márkát. (Ekkor lett a Cohiba az első kubai nemzeti vállalat, és a mai napig ez a legnagyobb kubai szivar márka.) A kormány masszív intervenciója azonban a szakértelem elvándorlásához vezetett. A szivaripar sok vezető személyisége még a hatalomátvételt megelőzően száműzetésben találta magát, és sokan a szomszédos országokba költöztek, hogy rivális vállalkozásokat alapítsanak, és Kubán kívül folytassák a szivargyártás iránti szenvedélyüket. A John F. Kennedy elnök által bevezetett kereskedelmi embargó szintén súlyos csapást mért a kubai szivariparra, mely ezzel elvesztette a legnagyobb piacának számító Egyesült Államokat.
Kuba szivaripara napjainkban
Kuba szivaripara jelentős változásokon ment keresztül az elmúlt évtizedekben. Az államosítás sok ismert márkanév megszűnéséhez vezetett, emellett a mai napig a Cubatabaca nevű nemzeti szivarügynökség dönt arról, hogy mely márkák kapják a legjobb minőségű dohányt. Ebből általában az olyan ikonikus márkák, mint a Cohiba, a Montecristo, a Romeo y Julieta és a H. Upmann részesülnek. A kormányzati ellenőrzés biztosítja a Kubában gyártott szivarok minőségét, a szabályozás és a címkézés pedig megkönnyíti a hamisítványok felismerését.
Kubát továbbra is a dohányipar szentélyének tartják és az ágazat az ország gazdaságában is nagy szerepet vállal: a szivarok teszik ki Kuba exportbevételeinek mintegy 17%-át.
Rum
A kubaiak számára a rum személyes. Ez a szeszes ital a kubai nemzeti identitás alapvető eleme, amely a szivarral együtt évtizedek óta az ország gazdaságát táplálja. Na de hogyan és miként kezdődött a kubai rum története?
A cukornád és a kreativitás csodája: a karibi rum
Mint Kolumbusz Kristóf életének számos eseménye, a cukornád Karib-tengeren való honosítása is véletlenszerű lehetett. Kolumbusz valószínűleg el sem tudta volna képzelni, hogy a Kanári-szigetekről hozott növény milyen mértékben fogja forradalmasítani a világ gazdaságát és ivókultúráját.
Kubába először Diego Velázquez hozta be a cukornádat 1511 körül. Kezdetben az őslakosok, majd a spanyolok által a szigetre hozott afrikai rabszolgák feladata volt a növény termesztése, betakarítása és feldolgozása, hogy cukrot nyerjenek belőle. Nem kellett sok idő hozzá, hogy az ezzel foglalkozók felfedezzék, hogy a cukornád maradékából finom ízű italt lehet lepárolni. A cukornádból először egy aguardientének, vagy a helyiek körében tafiának is nevezett erős, édes alkoholos italt nyertek ki. Állítólag lázadásokat szított, így hamarosan betiltották a fogyasztását. Az új törvények azonban nem állították meg a kezdődő ivókultúra fejlődését Kubában, és egy idő után az aguardientét finomítani kezdték: így jött létre a rum. 1672-ben a kalózok és korzárok már előállították és szállították az akkoriban még rumballionnak nevezett nedűt. Egyesek úgy vélik, hogy a név az angol vidéki szlengből származik, ahol a rumballion kifejezés lármát vagy zajt jelentett. A rum tengerészek körében való népszerűsége abban rejlett, hogy képes volt elviselhetőbbé tenni a hosszú utakat és hasznos volt a karibi betegségek kezelésére is.
A rumkészítés folyamata
A rum készítéséhez a cukornádat betakarítják, majd összenyomják, hogy kivonják belőle a levet, a guarapót. Kubában először ezt egy kezdetleges szerszám, a cunyaya segítségével tették meg. Később aztán feltalálták az állatok vagy rabszolgák által mozgatott trapiche-t, amelyet a cukorgyárakba is beépítettek. A kinyerés után a következő lépés a lé felforralása, melynek segítségével melasz és cukor képződik. A melaszt ezt követően vízzel és élesztővel együtt tartályokban erjesztik. Az így kapott folyadékot, a vino de caña-t rézzel bélelt oszlopokban desztillálják. A kapott sűrített folyadékot nevezik aguardientének. Ahhoz, hogy rum jöhessen létre, az aguardientét fehér tölgyfahordókban érlelik. A kubai rum elnevezés használatához legalább két évig kell érlelődnie a nedűnek, ezt követően faszénen átszűrik és létrejön a méltán világhírű kubai rum.
Az 1791-es haiti forradalom nagy változásokat idézett elő a kubai cukoriparban. Nemcsak azért, mert a sziget átvette Haiti helyét a világpiacon, hanem mert a Kubába érkező francia bevándorlók a kor legfejlettebb technikáit vezették be a cukorgyártásba: ekkor kezdtek el gőzgépet használni a cukornád levének kinyerésére. A 19. században a cukortermelés fellendülésének köszönhetően Kuba számos területe gazdasági és társadalmi-kulturális virágzását élte. Erre jó példa a Sancti Spíritus tartományban található Trinidad városa, melynek környékén kiterjedt cukornádültetvények és számos cukorgyár található. Decemberi kubai utunk résztvevőivel mi is ellátogatunk az UNESCO Világörökségi listáján is szereplő Cukorgyárak Völgyébe és felkeressük az egyik legnagyobb ültetvényt, a Manaca-Iznaga birtokot.
A kubai rum egyedisége
Habár rumot több mint 80 országban gyártanak, a legfinomabbnak a karibi rumot tartják. Ez annak köszönhető, hogy a karibi éghajlat a legjobb a cukornád termesztéséhez. A cukornád ízét – a borszőlőhöz hasonlóan – a termőhely légköri viszonyai – a talaj és az időjárás befolyásolják. (A rum ízét meghatározó egyéb tényezők közé tartozik még az erjesztéshez használt élesztő, a lepárlás során használt lepárlók anyaga, a hordók típusa és kora, amelyekben a rumot érlelik, valamint az utólag hozzáadott színezékek és ízesítőanyagok.)
Kuba termékeny talaja és nedves éghajlata különösen ideális az olyan mezőgazdasági termékek termesztéséhez, mint a cukornád és a dohány, ez magyarázza, hogy e kubai termények világszerte olyan nagyra becsültek.
A Bacardí és a Havana Club márkák fejlődése
A kubai rum igazán akkor írta be magát a történelembe, amikor a katalán Facundo Bacardí 1862-ben megvásárolt egy kis lepárlóüzemet Santiago de Cubában. Bacardí egy új receptúrát tesztelt, amely cukornádmelasztát használt, és kiküszöbölte a termék szennyeződéseit, így egy kiváló minőségű kincs született: a Bacardí rum.
A Bacardí ikonikus logójának ötlete egyébként Facundo feleségétől, Doña Amaliától származott: a Bacardí szeszfőzdében egy gyümölcsdenevér-kolónia élt, Facundo felesége pedig felismerte, hogy a kubai taíno őslakosok számára a denevérek a jó egészség, a családi egység és a szerencse szimbólumaiként nagyon fontosak voltak. Ő javasolja hát, hogy a denevér legyen a Bacardí rum ismertetőjele. Az ötlet működött, hamarosan a helyiek el kezdték kérni az „el ron del murcielago”-t – azaz a denevér rumját. Nem sokkal később a Bacardínak 100 munkással rendelkező gyára lett, és a a rumot elkezdték Európába exportálni. 1927-ben még a sörgyártásban is megjelentek, megalapítva a Hatuey márkát, amely rendkívül népszerű lett a kubaiak körében.
A Bacardí 1959-ig a legnagyobb kubai rumexportőr maradt. A forradalmi kormány egyik első törvénye aztán a nagy magánvállalatok államosítása volt. Emiatt a Bacardí tulajdonosai elhagyták a szigetet, magukkal vitték a márkát, és a tengerentúlon folytatták a termelést.
Van még egy márka, amelyet szintén fontos említenünk: ez a Havana Club. Kuba első cukorfinomítóját 1871-ben avatták fel a matanzasi Cárdenasban. Nem sokkal később a spanyol José Arrechabala Cárdenasban alapította meg a Havana Club szeszfőzdét és rumja hamarosan nagy hírnévre tett szert. Castro hatalomátvétele után aztán a kubai kormány újjászervezte az ország rumiparát. A Havana Club újjászületett a La Giraldilla (Havanna jelképe) emblémájával minden palackon, és ma már számos kiváló minőségű fajtát gyárt, mint például a Havana Club Máximo Extra Añejo, a Reserva 7 Años és a Selección de Maestros.
Havannai Rum Múzeum
A Havanna-öböl előtt, egy felújított gyarmati kúriában található a Havannai Rum Múzeum, mely a kubai rumgyártás különböző történelmi és technológiai szakaszain vezeti keresztül az érdeklődőket. A látogatók találkozhatnak a rummesterekkel, akiket több mint 15 évig képeznek ki, hogy a lepárlási, érlelési és szűrési folyamatok segítségével minőségi terméket hozzanak létre. A mesterek felelőssége a minőség megtartásán kívül az is, hogy egyedi személyiséget teremtsenek minden egyes rumtípusnak. Decemberi kubai körutunk során résztvevőink is ellátogathatnak ebbe a csodás múzeumba.
