Arequipa belvárosában, a magas kolostorfalak mögött egy egész kis város rejtőzik. A Santa Catalina kolostor több mint 400 éven át a csend és az elvonultság szigete volt a nyüzsgő város szívében, ahol a külvilág zajai elhalkultak. Ma már a látogatók is időutazást tehetnek e falak között: a kolostor koloniális építészeti remekeivel, élénk színeivel és gazdag történelmével Peru egyik legkülönlegesebb látnivalójává vált.
Fehér városban, vörös falak között
Arequipa, a Peru déli részén fekvő “Fehér Város”, vulkanikus, fehér színű kőzetből emelt épületeiről híres. A történelmi belváros, benne a Santa Catalina kolostorral, az UNESCO Világörökség része. A kolostor Arequipa szívében, négy méter magas falakkal körülölelt tömbön terül el, teljesen elzárva a külvilágtól. Kiterjedése mintegy 20 000 m². Sillarból emelt vastag falai kívülről beleolvadnak a Ciudad Blanca (Fehér Város) utcáinak látképébe, ám belül egy színpompás, önálló világ tárul fel.
Alapítás és fényűző kolostori élet a gyarmati korban
A Santa Catalina kolostort 1579-ben alapította Doña María de Guzmán, egy tehetős, fiatal özvegy, aki Arequipában élt. A kor szokásai szerint a gazdag spanyol családok másodszülött lányait gyakran kolostorba küldték. A Santa Catalina kolostorba csak előkelő származású, spanyol gyökerű hölgyeket fogadtak be. A belépés kiváltságos és drága volt, egyes források szerint a családok mai értéken akár 150 000 amerikai dollárnak megfelelő hozományt fizettek leányuk beköltözésekor. A jelentkezők magukkal hozták saját bútoraikat és személyes tárgyaikat, sőt gyakran két szolgálót is, akik velük együtt éltek a kolostor falai között. Minden apácának saját „lakosztálya” volt, külön hálóval, konyhával és ülőszobával, a kolostor udvarain pedig virágoskertek és szökőkutak tették kellemessé a mindennapokat.
A kolostor a 17–18. században élte fénykorát. Ekkor a falak mögött a korabeli beszámolók szerint kb. 150 apáca élt, akiket mintegy 300 szolgáló segített a mindennapokban. A gazdag hozományoknak köszönhetően a kolostor falain belül elegáns, már-már fényűző élet zajlott, saját kis városi közösség alakult ki, amely azonban szigorúan zárdai keretek között működött. A kolostor világtól való elzártsága szinte teljes volt, az apácák soha nem hagyhatták el a falakat, férfi ember, a püspököt leszámítva, nem láthatta őket közvetlenül, a rokonokkal is csak kettős farácson keresztül, fátyolon át beszélhettek. A külvilág számára a Santa Catalina kolostor évszázadokon át misztikus, elzárt hely maradt, amelynek titokzatos csendjét és hagyományait a város lakói csak elképzelni tudták.
Reformok és megnyílás a világnak
Az idő múlásával a katolikus egyház vezetése is tudomást szerzett a Santa Catalinában zajló kivételes életről. 1871-ben IX. Piusz pápa megbízásából Josefa Cadena domonkos rendi apáca érkezett a kolostorba, hogy szigorú reformokat vezessen be. A pápai rendelet értelmében az apácáknak fel kellett adniuk korábbi kiváltságaikat, el kellett hagyniuk a saját lakosztályaikat és közös hálótermekbe költöztek, a szolgálókat pedig hazaküldték. A kolostor életét visszaterelték a domonkos rend szigorú regulájának megfelelő, egyszerű és szerény kerékvágásba. A fényűzés megszűnt, és a rend szellemiségéhez híven az imádság, munka és alázat került ismét a középpontba. A reformok után kevesebben választották az apácává válást, így az itt élő nővérek száma fokozatosan csökkent az évtizedek során.
A kolostor évszázados elszigeteltsége végül 1970-ben ért véget, amikor a rend úgy döntött, hogy a hatalmas komplexum egy részét megnyitja a nagyközönség előtt. E döntésben közrejátszott az 1960-as évek több pusztító arequipai földrengése, amelyek ráirányították a figyelmet az épületegyüttes állapotára. A várossal együttműködve restaurálási munkák kezdődtek, és kidolgoztak egy megállapodást a kolostor részleges látogathatóvá tételére. A zárda és a világi hatóságok közti tárgyalások még a hagyományos „forgóablakon” át zajlottak, amelyen keresztül évszázadokon át az apácák érintkeztek a külvilággal. Végül a kolostor nagyobb, déli részét múzeumként megnyitották, míg az apácák számára egy új, modern épületszárny épült északon, ahová visszavonulhattak. A látogatók számára megnyílt tereken így bepillanthatunk a kolostor múltjába, miközben a rend jelenlegi 20-30 nővére továbbra is zárt közösségben él a falak egy elkülönített részén. A kolostor immár a város kulturális életének is része, az apácák például általuk sütött kenyeret és süteményeket értékesítenek a kapun kívül, a bevételt pedig a kolostor fenntartására fordítják, természetesen anélkül, hogy a zárt életformát feladnák (az árusítás is egy forgóablakon át zajlik).
Építészet és örökség
A Santa Catalina kolostor épületegyüttese a koloniális építészet páratlanul gazdag tárháza. Több évszázadon át épült és bővült, így a spanyol hódítók által hozott stílusjegyek sajátosan keverednek a helyi építészeti megoldásokkal. Az állandó földrengések miatt a komplexumot többször át kellett építeni, a 17–18. század folyamán a megrongálódott közös helyiségek helyett az apácáknak egyedi cellákat, kis házikókat emeltek, így alakult ki a kolostor zegzugos utcahálózata a változatos épületekkel. Ennek köszönhetően Santa Catalina egy élő építészeti múzeum: a barokk, a mestizo (spanyol–bennszülött keverék) stílus és a neoklasszicizmus elemei egyaránt felfedezhetők a falai között. Az egyszerű, fehér külső falakon belül meglepően színes világ fogadja a látogatókat: a kis utcák falait élénk kék, terrakotta vörös vagy épp hófehér vakolat borítja, cserepes muskátlikkal és bougainvilleákkal díszítve, mintegy mediterrán hangulatot kölcsönözve a zárdának. Az árnyas belső udvarokon narancsfák növekednek, szökőkutak csobognak, a kolostor valóban békés oázis a város közepén. A Csend Udvara (Patio del Silencio) arról kapta a nevét, hogy egykor itt imádkozták a rózsafüzért az apácák teljes némaságban. A Narancsfák Kerengőjében (Claustro de los Naranjos) ma is ott állnak a 18. századi ültetésű narancsfák, közepén pedig három kőkereszt emlékeztet a nagypénteki passiójátékok hagyományára. A kolostor saját konyhája, péksége is fennmaradt eredeti állapotában, fekete kupolás mennyezetét a főzésből származó korom festette feketére az évszázadok során. Külön nevezetesség a 18. századi kolostor-mosoda, ahol egy tágas udvaron 20 hatalmas cserépfél-edényt sorakoztattak fel, amelyeket a csatornákból odavezetett vízzel töltöttek meg, így egyszerre több tucatnyi ruhát moshattak a nővérek.
A Santa Catalina kolostor művészeti értékei is figyelemre méltóak. A templom barokk főoltára aranyozott faragvány, amelyet ezüst domborműves mellékoltárok egészítenek ki. A kolostor pinacotekájában (képtárában) mintegy 400 darab koloniális festmény látható, köztük a híres Cuzco-i iskola vallásos témájú alkotásai. A rend történetéhez kötődik Ana de los Ángeles Monteagudo nővér emléke is, akit példás élete és a neki tulajdonított csodák nyomán boldoggá avatott az egyház, relikviáit és emléktárgyait a kolostor máig őrzi.
Santa Catalina ma egyszerre kolostor és múzeum, élő emlékhelye a dél-amerikai gyarmati korszaknak. Nem véletlen, hogy sokan Arequipa legfontosabb nevezetességének tartják, és Peru egyik építészeti ékköveként emlegetik. A vastag falak mögé belépve a látogató mintha egy régi spanyol város utcáira csöppenne, a csend, a színek és az ódon hangulat magával ragadó élményt nyújt.